Tanuljunk szeretni!!

2009 július 21. | Szerző: Lili-D |

 

Szeretem. Tény. Érzem, tudom, kimondom. Szeret. Érzi, tudja, kimondja.

Eddig rendben is van, „ellovagolunk a napfelkeltében, szerelmesen”, de mi történik ezután???

Mindenki tudja. A szürke hétköznapok, amelyben megismerkedünk egymással, a két élet összekapcsolódik és természetes módon felszínre törnek a problémák. Alkalmazkodunk az első időszakban, majd egyre kevésbé, idegesek, feszültek vagyunk. Hazavisszük a gondjainkat, és gyakran azon csapódik, aki szintén nincs könnyebb helyzetben, csak ezt nem vesszük észre.

Saját tapasztalatomról is írhatok. Könnyebb volt mindkettőnknek elmenekülni a ránk váró nehézségek megoldása elől és nem volt türelmünk egymáshoz. Könnyebb volt olajat önteni a tűzre, sértettségből, „már csak azért is beleverem az orrát” helyzetet teremteni, halálosan megsértődni és közölni, vége. Hova jutottunk? Egy elviselhetetlen kapcsolathoz, amelyben egy dolog maradt meg. A szerelem. … de ettől még nem marad együtt két ember.

Szeretnék ide azért egy lábjegyzetet beszúrni, itt lenne az ideje, elvont és absztrakt tudományágként kezelni a párkapcsolatokat. J Taníthatjuk. Ki és kinek?

A baráti társaságomban könnyebb persze megoldani egy olyan élethelyzetet, ahol személyesen nem vagyok érintve, ahol a szubjektivitást is tudom mellőzni azzal, hogy elfogadlak olyannak, amilyen vagy, mert a barátom vagy. Tényleg? A szerelmemet miért nem? Nem a barátunk? Nem akarjuk, hogy a barátunk legyen? Nem tudunk olyan szemmel nézni rá, hogy lássuk, mi a legjobb neki, a párkapcsolatunkban csak mi számítunk, csak önmagunk? Kizárólag a barátaink élvezhetik ezt a privilégiumot, velük érdekes módon nem csatázunk?

 

Kezeljük és megoldjuk a munkánk során felmerülő nehézségeket, a családunk tagjaival kirobbanó vitákat, hisztiket? Megtanultuk a módszert? Igen, a szerencsésebbek gyermekkorukban látták, hogyan csinálják a felnőttek és miként tanították meg őket is ugyanerre a viselkedési mintára, és ez hova lett azóta?

Mondok egy jó példát: tedd fel magadnak a kérdést, hogy szerinted melyik a helyes? A gyereket meg kell óvni a nehézségektől, nem tudják, hogy a szüleik vagy felnőtt rokonaik között van vita, vagy látják, ezáltal meg is tanulhatják?

Egy nyitott, liberális családban nőttem fel, ahol mindig és mindent meg lehetett beszélni, ahol teret lehetett engedni az érzéseknek és a gondolatoknak, lehetett véleményem már kicsiként is. A mai világban, ahol a harmincas éveimet élem, régen elfelejthetem ezeket, azt tapasztalom, hogy most trendi dolog földbe döngölni a másikat, keresztül kell gyalogolni másokon, azzal a felkiáltással, hogy nem fogsz érvényesülni. Ez igaz a párkapcsolatainkra is. Egyetlen megoldást ismernek: szakítás, válás. Ez is megoldás, talán a legkönnyebb és önző önmagunk számára a legegyszerűbb is…. de ha mindig elmenekülünk, akkor azzal csak egyet érünk el, ismét „megbuktunk ebből a tantárgyból”, a következő kapcsolatban is ugyanúgy fogunk viselkedni.